Ahogy a plakáton is látható, november 8-án nyílt meg Esztergomban Puxler István fotókiállítása “Házunk tája” címmel.
Őszintén mondom, régen láttam ilyen szépen kivitelezett és remekül válogatott kiállítást és persze pompás képeket. Szinte lenyűgöztek István színes tájfotói, melyek a legjobbak között is megállnák helyüket.
Ha tehetik, feltétlenül nézzék meg a tárlatot, higgyék el, érdemes!
Az ott elhangzott megnyitó-beszédem pedig alább olvasható:
”
Tisztelt Megnyitó közönség! Hölgyeim és Uraim!
Sok szeretettel köszöntök mindenkit Puxler István fotográfus “Házunk tája” című kiállításán itt, az Esztergom-Szentgyörgymezei Olvasókör kiállító termében.
Először az alkotóról szólnék: István Esztergomban született, de Pilismaróton járt általános iskolába. Fényképezni – mint annyian – ekkoriban kezdett el egy ajándékba kapott Szmena 8M-mel és szerencséjére a községi kultúrház művészbejárójában még egy kis fotólabor is működött, úgyhogy szinte minden adott volt a fotográfiai alkotómunka megkezdéséhez. Azonban nem vezetett egyenes út a mai kiállításig, mert a községi fotóklub amatőrfilmes egyletté alakult, és “Kis-Hollywood” gyanánt pályázatokra, fesztiválokra nevezték a közösen gyártott mozikat.
A filmes kitérő után István ismét visszatért a fotografáláshoz, jelenleg a nagy múltú, 51 éves esztergomi Art Fotográfiai Stúdió tagja.
“A fényképezés az élet egyik formája ” mondta egyszer Henri Cartier-Bresson, a legendás Magnum-fotós, és István is azt vallja, hogy – mivel tagja egy aktív fotós közösségnek – időnként illendő bemutatni munkáit, képeit a nagyközönségnek, s ebben a szellemben, tudatosan alakítva, menedzselve fotós pályáját, ez már a harmadik kiállítása.
Azonban e tárlat előtt is számtalan sikeres bemutatkozása akadt, ha nem is mind fotókiállítások formájában.
István sikeresen szerepelt és díjakat is nyert többek között a Magyar Turizmus Zrt., a Magyar Földrajzi Múzeum, a Google, az Esztergomi Fotobiennálé vagy a Nemzetközi Fotóművész Szövetség: a FIAP megmérettetésein is. Én magam az esztergom-kertvárosi “Féja Géza” Közösségi Ház évente megrendezett fotópályázatán 2014-ben találkoztam Vele először, ahol rögtön 2 kategória első díját is “bezsebelte”
De vajon mi motiválta a szerzőt a témaválasztásnál? Elég erős inspiráció, hogy családjával már hosszú ideje Esztergomban él és dolgozik, de ettől még nem szükségszerű, hogy ebből egy fényképkiállítás kerekedjen. A szerző így vall erről:
” Mivel itt élek Esztergomban több mint 30 éve, sok szép pillanatot ragadtam ki a városról, és az azt körülövező tájból, természetből. Nekem ez örömet okoz, és hogy ne csak én lássam, gyönyörködjem bennük, szeretném megosztani azokkal, akiknek ez a lehetőség nem adatott meg.”
Végül egy intelem az alkotótól: ” … töltsenek sok időt a családjukkal kint a természetben, vigyázzanak erre a kincsre, hogy az unokáinknak is örömöt szerezzen ez a város, és környezete.”
Magvas gondolatok, de most már ideje a falon függő, 38 fotográfiáról is néhány mondatot ejteni.
A “Házunk tája” kiállítás-címet minden bizonnyal fölösleges értelmezni, pontosan azt rejti, amire gondolunk: fényképeket Esztergomról és környékéről.
A kiállítás két nagy részre osztható. Az első, a hangsúlyosabb, a természet ábrázolásával nyűgözi le a látogatót, a második részben portrékat és az urbánus fotókat szemlélhetjük, melyek témája Esztergom.
A téma csak első pillantásra könnyű, és ha belegondolunk, hogy kedves városunk a legtöbbet fotózott magyar helységek rangsorának élén tanyázik, máris rádöbbenhetünk, hogy az alkotó valójában milyen nagy fába is vágta fejszéjét. Nem csak fotográfusok, hanem képzőművészek (gondoljunk itt például Bajor Ágostra) tekintették témájuknak és egyben múzsájuknak hangulatos kisvárosunkat. Lehet-e még újat mondani, mutatni Esztergomról egyáltalán?
Puxler István fotóval azt bizonyítja, hogy igenis lehet! Ügyesen elkerüli a képi közhelyeket, új nézőpontokat és művészi megoldásokat keres – és talál is. Ahol mégis megjelennek az ismert kikerülhetetlen esztergomi szimbólumok, az alkotó valamivel még érdekesebbé teszi az alkotást, a “blickfangok” gazdag tárházából kölcsönöz megoldásokat, veszi elő művészi eszközeit, így formál a megunt, de valójában megunhatatlan témákból kreatív műalkotásokat. Ennek talán az egyik legjobb példája a Sötét-kapus fotó, ahol a multiexpo módszerével alkotott újat: aki ismeri városunk történelmét, pontosan tudja, miről is szól ÍGY ez a kép …
A kiállított fotók jó értelemben vett hangulatképek, mellyel a szerző a természeti és épített környezete iránti odaadó szeretetéről beszél, a fények és árnyékok, színek nyelvén mond mesét nekünk vizekről, erdőkről, régi és új épületekről, azokról a szép dolgokról és érzésekről, amiért érdemes esztergominak lenni.
Puxler István képein egy másik világ tárul fel előttünk, ami mindig is a szemünk előtt volt, de talán nem vettük eddig észre. És EZ a tárlat nagy titka is egyben: egy párhuzamos világba enged betekintést az avatott szemű nézőknek.
Az itt látható képek kiforrott, egységes stílust és tudatos koncepciót képviselnek.
A néha puritán eszközökkel operáló, akár avantgardnak is kategorizálható fotók csak első pillantásra egyszerűek. Ha közelebb lépünk hozzájuk – és nem csak fizikai értelemben – megérintenek, mesélni kezdenek. Adjunk lehetőséget a fotográfiáknak, értsük meg és fogadjuk be őket, mert ekkor kezdődik az a csoda, amiért mindnyájan alkotunk: hogy képeink szavak nélkül is meséljenek. És ezek a fotók azt is teszik: fényekről, árnyakról, erdőről-mezőről szól a történet …
S természetesen az alkotóról is, aki le sem tagadhatná hogy amatőr-filmesként kezdte pályáját. Ha a kiállítást mint egy “storytelling”et, történetmesélést nézzük, akkor a képek akár egy új rendszerré is összeállhatnak, a kis történetek végül egy nagy folyammá rendeződhetnek.
Rövid megnyitóm végén hadd idézzek Szipál Péter neves kollégánktól, aki azt mondta egy rádió-interjúban: szerinte az a művész, akiről mások azt mondják … fogadják tehát szeretettel Puxler István fotóművész képeit!”
